Közlekedés
Amby blogkarneválja
szolgál ürügyül eme bejegyzéshez, bár lehet, hogy nem teljesen erre
gondolt, amikor a közlekedési szokásokat jelölte meg témaként. De sebaj, így
járt.
És nem, nem arról fogok írni, hogy mennyire rosszul áll Pest
még mindig akadálymentesítési szempontból, mennyire nehéz eljutni valahova
kerekesszékkel vagy akár babakocsival is. Fontos kérdés, vitathatatlan, de
kicsit túl van lihegve mostanában, és ha egy nap a nyolcadik különböző oldalon
látom a kijelölt helyen parkoló luxuskocsis képet, akkor már én is csak
fásultan legyintek – miközben érint, felháborít, stb. Nem lesz ez a 9. ilyen
oldal.
Másról szeretnék írni.
Például fehéregerekről.
Nem delirium tremens, nem kell megijedni. Hanem valamelyik
fősulis pszicho könyvemben volt szó egy kisérletről, melyben egerek
szerepeltek. Egy egeret beletettek valami kerekesszék félébe, rögzítették, így
önállóan nem tudott helyet változtatni. Úgy nőtt föl, hogy mások mozgatták
ide-oda. És bár fizikailag mozgásképes volt, gyakorlatilag nem tudott
közlekedni. Nem alakultak ki azok a struktúrák a kis agyacskájában, amik
alkalmassá teszik a közlekedésre. Sajnáltam nagyon szegény kis egérkét – és mélységesen
együtt éreztem vele. Sok szempontból én
se igazán tudok közlekedni, legalábbis önállóan és magabiztosan nem. Részben van
ez csak az utcák nehezen járhatósága miatt. Én is úgy nőttem fel, hogy önállóan
csak csigatempóban közlekedtem, lakáson belül. Egész kicsiként négykézláb. Babakocsiban.
Karon ülve. A járógéppel kb fél méter per éves sebességgel. Autóban, amit más
vezet. Ötödikes voltam, amikor az első kerekesszéket kaptam. Amit szintén más
tolt, ha belátható időn belül oda kellett érni valahova. Utcán soha nem nekem
kellett figyelnem, mondjuk egy járdáról lelépésnél, hogy lehet-e menni, vagy
nem, más felelőssége volt ez mindig.
Aztán anno 98-ban Bordeaux-ban
adódott a lehetőség, hogy kipróbáljak egy elektromos kocsit. Nanáhogy ki
akartam próbálni. Mint a mondásban, mindennek ellen tudok állni, kivéve a
kísértést. És persze hogy azzal akartam menni a következő városi útra. Aha. Bordeaux
szép nagy város. Széles utakkal. Gyors kocsikkal. Mi meg kisbusszal mentünk, na
de aztán ki kellett szállni és át kellett jutni a túloldalra. Akkor jöttem rá,
hogy mennyire nem tudom felmérni a gyorsan közlekedő objektumok sebességét.
A helyzet azóta csak kicsit javult. Kb egy évvel később lett
meg a saját motoros kocsim. Lakáson belül sose volt gondom, a legkisebb helyen
is ellavírozok. Még boltban is. Még egy sétálóutcán is. Na de ahol tényleg
közlekedni kell… mondjuk egy parkolóház. Ott már hosszasan körülnézek, amig
tutibiztos nem jön sehol semmi. Kicsit vagyok csak túl óvatos. Azt hiszem én
lennék az az autós, aki 20 km/h-val és behúzott kézifékkel menne az autópályán,
és az őrületbe kergetne mindenkit. Mázli minden közlekedőre nézve, hogy
legmerészebb álmaimban sem szerepel az autóvezetés.
Más álmaim viszont vannak. Ez a kocsi igazából szobai kocsi.
És nem is alkalmas igazán utcai közlekedésre. Ok, mostanáig nem is tudtam volna
egyedül kijutni az utcára. De mint múlt héten leteszteltem, most már le tudok
jutni egyedül. Mostanában körbejárom birodalmam – az udvart. És készülök
lélekben a következő lépésre. Kimenni a kapunk. Hello világ! (Jó, oké, bejártam
én már a fél világot, de a tolós kocsival, nem egyedül.) Aztán középtávú
terveim közt szerepel a kocsicsere. Mármint a tolókocsié. Egy utcai-szobai
típusra. Nézegettem már sokat, vannak nagyon jók. Alsó hangon két milla. Igényeim
meg terveim azok vannak, a megfelelő utat még keresem. És közben filózok azért
azon, hogy megtanulható-e a közlekedés képessége, felnőttfejjel.
Vagy jön a csúnya macska, és bekap?
ujlakas ::
16:36
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
szerintem meg tanulatò, foleg hogy ott van veled a high tech dog ;) O nincs kikèpezve ilyesmire? (csak kèrdezem) :)